2017. március 12., vasárnap

Helyzetjelentés avagy Violet életjelet ad magáról!

Aloha Everybody!
Tudom már három hónapja nem volt újabb rész, amit nagyon de nagyon röstellek....
Szégyellem is magam emiatt, és nem is igazán tudom, hogy miért nem volt új rész egyik történetből se, amikor a személyes blogomra rendszeresen posztolok.
Talán az ihlethiány lehet az oka, talán az iskola. Nem igazán tudom....
Annyit azért biztosra mondhatok, hogy nem telik már olyan sok időbe és az Akihez tartozol... egy újabb fejezetét olvashatjátok.
Hogy a Különös kísértetnek mikor lesz folytatása? 
Nem tudom...Remélhetőleg hamarosan.
Plusz egy-két új történet is szépen gyarapszik a fejemben, szóval bele kell húznom rendesen.
Remélem még nem mondtatok le rólam és a történetekről!:(
Igyekszem minél hamarabb visszazökkenni a régi kerékvágásba és havonta minimum kétszer posztolni, a nem többször!
Addig is legyetek jók!♥

2017. január 1., vasárnap

Különös kísértet 7. fejezet - Váratlan fordulat

Sziasztok!^^
Nem mindennapi dolgot éltem át nem is olyan régen. Lemértem, és pontosan fél óra alatt sikerült összehoznom nektek egy újabb fejezetet a Különös kísértetből.
Csak úgy dőltek belőlem a szavak.
Nem szeretnék többet elárulni, jó olvasást!:3


Azt a látványt sosem fogom tudni elfelejteni. Legalábbis akkor ezt gondoltam. Ahogy Ian annak a lánynak a derekát fogta, aki az ő nyakába kapaszkodott. Ahogyan csókolták egymást. Egyszeribe hányingerem lett mindettől. Nem tudtam, hogy ez most a féltékenység, vagy a bánat. Az előbbire tippeltem volna. Mióta megismertem Iant egyszerűen…Valami vonzott benne. Talán az, hogy nem kaphattam meg. Talán nem. Talán az, hogy én nem az ő este vagyok. Vagy talán mégsem. Teljesen felforgatta az életemet néhány nap alatt. Egy hete még a szellemekben sem hittem.
Szememet mardosó könnynek kitörni készültek, ám én hamarabb robbantam és berontottam a konyhába.
- Ez a nagy védelem, amit ígértél?! – üvöltöttem torkom szakadtából. Homlokom verejtékben úszott, ahogyan a hátam és a nyakam is. A szívdobogásomat már a fülemben és a torkomban is éreztem. A kezeim remegtek a dühtől és a sírás visszatartásától, ám az oldalamhoz szorítottam őket, hogy senki ne vegye észre.
Ian egyszeriben elfelejti, hogy a lány a pólója szegélyét markolja és félretolja a konyhapulton. Az ÉN konyhapultomon. A lányra nézett, majd pedig rám. Egyenesen a szemembe. Lefejtette magáról a lány kezeit, és sebes léptekkel felém indult. Szemében tűz égett, ugyanakkor bánatot is felfedeztem benne. De nem érdekelt. El akartam felejteni ezt az egészet. A szellemeket. Iant. Mindent.
- Bev, hallgass végig! – kérlelt, és próbálta megfogni a kezem, ám én gyorsan elhúzódtam tőle.
- Te mindvégig tudtad! – üvöltöttem, majd a könnyeim felszínre törtek és zokogni kezdtem. – Tudtad, hogy ki ő. És én hittem neked. Ian, én hittem neked, hogy megvédesz tőle! Már többször is képes lett volna megölni, erre te itt smacizol vele a konyhámban! – a hangom elcsuklott, majd a földre rogytam, térdeimet a mellkasomhoz húzva.
A lány csak ült a pulton, mint aki jól végezte dolgát, és nézett. hol rám, hol Ianre. Egyszer csak Ian lassan, de biztosan elindult felé, majd egy gyors, határozott mozdulattal leemelte a pultról és szidni kezdte.
- Mindig ezt csinálod! – kezdte normálhangon, majd egy pillanattal később a pulzusa, már ha egy szellemmel történhet ilyen, az egekbe szökött és kiabálni kezdett. – Mindenhová követsz, pedig tudod, hogy köztünk sosem lesz semmi! – az utolsó mintha már szinte köpte volna, olyan idegesen beszélt. Sosem láttam még ilyennek ezelőtt.
- Nem bírod elviselni, ha másokkal látsz. – folytatta, majd az ajtó felé kezdte lökdösni a lányt.  – Ahogy azt sem, ha boldognak látsz. Tudtad. Mióta eljöttem figyeltél és kezdted megérteni, hogy miért nem akartam visszamenni az Odúba. Tudtad, hogy már képes lennék mindent elengedni, hogy itt maradhassak, és…. És együtt lehessek vele. – mutatott felém, mire éreztem, hogy arcomat elönti a forróság és a könnyeim is elapadtak. Lassan, a falnak támaszkodva felálltam a padlóról és csak Iant néztem, ahogyan lökdösi kifelé azt a számomra ismeretlen lányt az házból, amely most már biztos, hogy védelmet nyúlt számomra, ha Ian is ugyanazt érzi irántam, amit én iránta. Hirtelen hatalmas kő esett le a szívemről.
- Ian, figyelj ide rám! – szólalt meg a lány, majd lassan cirógatni kezdte Ian arcát. – Nem vagy magadnál, biztos beadtak neked valamit. Ez nem te vagy. – A hangja a vártnál sokkal finomabb és gyengédebb volt, ami engem meglepett. – Mondd már meg, hogy lennél képes őt választani helyettem? Helyettem, akivel annyi mindent éltél már át, mióta szellem lettél. Tényleg képes voltál beleszeretni egy ilyen lányba? Aki ráadásul még ember is, meg halandó?
Az következő pillanat olyan volt, amit még igazából most sem vagyok képes feldolgozni, ugyanis nem tudtam, hogy valaki képes ilyenre. Ian arcán egy kidudorodó ér azt mutatta, hogy a türelme kezd elfogyni, és amikor ez már tényleg megtörtént, hatalmasat lökött a lányon, aki valamiféle örvénybe zuhant bele. Én csak álltam a falat támasztva, és már az eddigi apró örömhöz, na meg persze, bánathoz és féltékenységhez társult egy gyenge sokk is. A kezeim hirtelen megdermedtek, majd az egész testemben reszketni kezdtem. Ian fújt egy hatalmasat.
- Ég veled, Claire! – mondta, majd önelégült mosollyal az arcán felém fordult, ám az a mosoly hamar le is fagyott az arcáról, amikor megpillantott engem, abban az állapotban. Egy pillanat alatt odasuhant mellém. Sosem láttam még ezelőtt, hogy így közlekedett volna. Biztos az álca része volt, hogy embernek tűnjön.
- Beverly! Istenem, mi van veled? – szorította meg mind a két kezével az enyémeket, majd az ajkához emelte és csókot lehelt rájuk. – Jéghideg a kezed! És reszketsz! Beverly? Bev, beszélj hozzám! Kérlek, beszélj hozzám! – kérlelt aggodalmasan.
Az utolsó amire még emlékszem abból az állapotomból, hogy Ian ölében feküdtem, ő pedig a hajamat simogatta az egyik kezével, míg a másikkal az enyémet szorította, majd puszit nyomott a homlokomra és csak azt ismételgette, hogy nem lesz semmi baj, azonban ő nem tett semmit. Meg akartam kérdeni, hogy miért nem hívja a mentőket, de annyi erő sem volt bennem, hogy a számat kinyissam, ezért próbáltam gondolatban kommunikálni vele. Így ebben az állapotban ne maradhattam, mert ki tudja, mi bajom lehetett. Annyiban biztos voltam, hogy nem sokk. Ez már komolyabb annál.
Ian gyönyörű szemeit néztem, amikor hirtelen nyílt a bejárati ajtó és anya száguldott be rajta, táskáját a földre ejtve, mit se törődve Iannel, akinek nem volt ideje láthatatlanná válni. Mire ez eljutott az agyamig, Ian csak megrázta a fejét, és tovább simogatta a hajamat.
- Beverly, kicsikém, istenem, mi történt veled? Ki tette ezt veled? Te voltál? – nézett Ianre könnyes szemmel, mire Ian egy pillanatra ugyan megijedt, de ügyesen kimagyarázta az egész helyzetet. Elmondta, hogy egy illetéktelen, számunkra már egyáltalán nem veszélyes fiatal lány betört a házunkba, míg mi leckét írtunk és ez csupán sokk, amit anya lát rajtam, semmi más, de nem tudott mentőt hívni, mert arra tanították, hogy ne hagyjon magára beteget, illetve sebesültet.
Anya azonnal észbe kapott és szaladt a táskájához a mobiljáért. Tárcsázta a mentőket, akik alig néhány perc múlva már szirénázva álltak a házunk előtt. A mentősök egy hordágyat hoztak be a konyhába, amire Ian óvatosan felrakott, a kezemet még mindig el nem engedve.
- Köszönjük, fiatalember! Innen átvesszük – mondta az egyikük, ám Ian makacs volt és tovább szorította a kezem, majd a mentőbe is beszállt, anya előtt. Egész úton köröket rajzolgatott a kézfejemre az ujjával, és a hajamat cirógatta. Anya a másik kezemet fogta és közben félszemmel méregette Iant. Nem is csodálom, világéletemben utáltam ezt a görényt, amíg még élt, most meg, hogy hirtelen meghalt, fülig szerelmes lettem belé, ráadásul itt ül a mentőben mellettem és hajamat simogatja, és kezemet csókolgatja. Fura egy világ ez.
Nem sokkal később megérkeztünk a kórházba, ahol már senki nem követhetett. Ian búcsúzásként egy apró csókot nyomott a számra, amin én éppannyira meglepődtem, mint anya. Kacsintott egyet, még egyszer elmondta, hogy nem lesz semmi baj, majd elengedte a kezemet, és hagyta, hogy az orvosok betoljanak egy rendelőbe. Ahogyan távolodott Ian alakja, olyan volt számomra, mintha örökre elválasztanának tőle. Mikor már kivehetetlen volt a távolban, a mennyezetre emeltem a tekintetemet, ám nem bírtam sokáig, ugyanis egy pillanattal később lecsukódott a szemem és minden elsötétült. Vajon ez örökre szól, vagy csak átmeneti?



2016. december 27., kedd

Akihez tartozol... - 3. fejezet

Sziasztok!^^
Remélem mindenkinek jól telt a karácsony, sokat nevettetek, ettetek!
Sok a szöveg, Violet!
Lényeg a lényeg, meghoztam a következő részt, az Akihez tartozol... c. történetemből.
Olvassátok szeretettel!♥


Emma szemszöge

A nappaliban ülök, szemben Killiannel. Kis híján felrobbanok a dühtől. Nem tudom mire vélni az imént történteket. „Ő ölte meg a fiamat…” Killian képtelen ártani neki, mert tudja, hogy fontos nekem. Akkor mégis mi a fene történt?
- Emma? Kérlek, mondj valamit! – kérlel Killian hatalmas aggodalommal a hangjában.
Én csak ülök és bámulom a kezemben tartott forró kakaót, ahogyan gőzölög. Veszek egy hatalmas levegőt, majd a bögrét az asztalra teszem és a kalóz szemébe nézek. Hátradőlök a kanapén, összefonom karjaimat, úgy nézek rá. Engem csak az igazság érdekel. Miből gondolja Marco, hogy Killian képes lenne megölni Augustot?
- Emma… - mondja halkan, majd arcát a tenyerébe temeti. Először megijedek, hogy esetleg tényleg van ehhez az egészhez valami köze, majd hirtelen ismét normál hangerővel beszélni kezd.
- Szerinted képes lennék ilyet tenni? – kezdi. – Jó, tudom, tegnap képes lettem volna megölni, azért amiket neked mondott, de egy ujjal sem nyúltam hozzá. Tudod, hogy sose tenném. Ő fontos neked, nekem meg te. Nem tudom, hogy Gepetto miből gondolja, hogy közöm van ehhez az egészhez. Mit tehetnék, hogy…
Ismét a kezébe temeti arcát. Felállok a kanapéról és odaguggolok a fotel mellé, amiben ül. Kezemet a combjára teszem, mire ő felemeli a fejét, és rám néz. Szeméből akkora aggodalom, de ugyanakkor szerelem tükröződik, hogy én olyat még sosem láttam. Kezébe veszi, az övéhez képest apró kezemet, majd a szájához emeli, és apró csókokat lehel a tenyerembe. Kezemet az arcára tapasztja, majd mélyen a szemembe néz.
- Megbocsájtasz?
Ujjaimmal az arcát kezdem simogatni, majd közelebb húzódok hozzá, mire ő az ölébe ránt. Gyengéd csókot nyomok ajkaira, majd válaszra nyitom a számat.
- Nincs mit megbocsájtanom. Nagyon jól tudom, hogy te soha nem tennél ilyet. Csak most egyenlőre össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogy elhiggyem-e, amit Gepetto mondott. Hogy August…
Nem bírom befejezni a mondatot, és Killian vállába fúrom arcomat. Erősen magamhoz szorítom, ő pedig a hátamat simogatja fel és le.
Ha vele vagyok, mindig biztonságban érzem magam. Nem tudom, hogy mit csinálnék nélküle.
- Figyelj… - emeli fel a kampójával a fejemet az államnál fogva – August biztos, hogy jól van. Lehet, hogy csak elment egy kis időre. Próbáld meg felhívni! Ismerlek. Tudom, hogy addig úgy sem nyugszol, amíg meg nem tudod, hogy jól van.
Hatalmas puszit nyom a halántékomra, majd a kezembe adja a mobilomat. Egy ideig csak bámulom a kijelzőt, majd Killian noszogatására kikeresem a névjegyzékből August számát. Kissé remegve ugyan, de tárcsázom. Csak csörög és csörög, majd egy perc után kisípol. Kezeim remegni kezdenek, majd a földre rogyok és sírni kezdek. Killian lecsúszik mellém, majd az ölébe von és a hajammal kezd játszani, miközben azt hajtogatja, hogy August biztosan jól van, csak nem hallja a telefonját.
Nem tudom, hány óra lehet, de nem is érdekel. Érzem, hogy valami nincs rendben, Augusttal. Gubbasztok Killian ölében és egyre csak sírok. Egyszer csak megcsörren a telefonom, mire a szívem egyre gyorsabban kezd verni. Ismeretlen szám jelenik meg a kijelzőn. Remegő kézzel a csúszkát elhúzom jobbra, ezzel fogadva a hívást. Halkan beleszólok a telefonba.
- H..Halló?
A telefonban hallottak csak még jobban felzaklatnak, ezért kiejtem a kezemből és csak magam elé meredek, miközben egy-egy könnycsepp végig gördül arcomon. Ez ne történhet meg…


Killian szemszöge


Nem értem tisztán, Emma mit mond zokogás közben. Annyit kitudok venni az összefüggéstelen mondataiból, hogy menjek vele, de hogy hova, azt nem értettem.
Mivel már egy párszor megfogadtam magamban, hogy soha nem hagyom el, azok után legalábbis, amiken keresztül mentünk, biztos nem, ezért követem az autójáig.
Mikor besegítem a bogárba és rácsukom az ajtót, újra zokogni kezd. A szívem szakad meg, hogy ennyire sír, és én vagyok a világ legnagyobb idiótája, hogy nem tudok ez ellen tenni semmit. Beülök mellé az anyós ülésre, és a combjára teszem hatalmas tenyerem, amit ő a szabad kezével erősen megszorít. Beindítja az autó motorját, majd a kórházig meg sem áll.
A gyomrom öklömnyire zsugorodik össze, ugyanis két sejtésem van, hogy miért pont ide jöttünk.
Az egyik, hogy August esetleg bent fekszik, mert megsérült, a másik pedig…. Még kimondani se merem… A másik pedig, hogy Gepettonak igaza van, és tényleg megöltem a fiát.
Emmának ugyan nem mondtam el, mert nem tartottam fontosnak. A minap ittam egy kicsit és hát…sikerült eléggé berúgnom, aminek a következménye az lett, hogy kötözködni kezdtem Augusttal. De nem rémlik, hogy akár egy ujjal vagy kampóval is hozzá értem volna. Ha netán én tettem valamit, Emmának nem szabad megtudnia.
A kórház folyosóján sétálunk és Emma már úgy szorítja a kezem, hogy majdnem eltöri, de elviselem a fájdalmat. Miatta.
Éppen fordulnánk be az egyik sarkon, amikor Emma felém fordul. Ekkor veszem észre, hogy egy ideje nem sír, és teljesen fel van dagadva a szeme a rengeteg sírástól.
Megkér, hogy én maradjak itt és üljek le, amíg ő utána néz valaminek. Bólintok, majd gyorsan átölelem és egy csókot nyomok a halántékára. Apró mosoly jelenik meg a szája sarkában, majd elindul az egyik hosszú folyosón. Én letelepszem egy fotelba, majd az ablakon kezdek kifelé bámulni.
Az a nap játszódik le a fejemben újra és újra, amikor részeg voltam és belekötöttem Augustba. Rohadt életbe! Emma mondta, hogy ne menjek sehova, én mégis elmentem, lerészegedtem és lehet, hogy megöltem a szerelmem legjobb barátját. Nem! Nem, Killian ezt verd is ki a fejedből! Te nem öltél meg senkit, ez csak egy rossz álom. August él, csupán nincs jelenleg a városban.
Percenként az órára pillantok. Emma még mindig nem ért vissza. Akkor hol lehet?
Egyszer csak megjelenik David és Snow, akikre aztán végképp nem számítok.
- Killian! – közelít Snow hatalmas mosollyal az arcán. – Te itt? minden rendben?
- Hát… - kezdem bizonytalanul – igazából nem tudom, hogy minden rendben van-e….
- Ezt hogy érted, kalóz? – néz rám szigorúan David, amitől megfagy a vér az ereimben. Nem szeretem ha Emma apja így néz rám.
Mielőtt válaszolhatnék Emma ront ki az egyik zárt ajtó mögül egyenesen a nyakamba veti magát. Nem tudom eldönteni, hogy most sír vagy nevet…
- Emma, Szépségem, minden rendben? – kérdezem, mire a szívem azt hiszem egy ütést kihagy, amikor hatalmas megkönnyebbülést, de ugyanakkor szomorúságot veszek észre az arcán. – Egyáltalán…elmondanád, hogy miért jöttünk ide? – értetlenkedek, mire ráncba szalad a szemöldöke.
- Találtak egy holttestet a városhatárnál. És azért hívtak, hogy azonosítsam.
Ahogy kimondja a szavakat, elakad a lélegzetem és várom a folytatást. Vagy talán egy hatalmas ütést, amiért megöltem Augustot.
- És? August az? – kérdezem, szinte már mormolva.
- Nem. Aminek nagyon örülök! De Killian, tudod kinek a holtteste?
Mielőtt meghallom a választ, minden elsötétül előttem. Nem érzem a lábam alatt a talajt, csupán annyit fogok fel, hogy zuhanok. Emma a nevemet kiáltja, majd egy nővér után kiált, miközben a kezemet szorítja.
Egy utolsó lélegzetet veszek, majd lecsukódik a szemem. Azt hiszem ezzel mindennek vége...