2017. június 17., szombat

Akihez tartozol... - 4. fejezet

Aloha!
Tudom, már több hónapja nem volt új rész, de hála a tanév végének, sikerült befejeznem.
Remélem, nem utáltatok meg amiért ennyit kellett várni erre a részre...
Nem szeretném tovább húzni a szót.
Jó olvasást!♥

Killian szemszöge

Izzadtan, zihálva ébredek fel. Érzem, hogy egy szőke hajzuhatag, és annak gazdája fészkelődik a mellkasomon. Tekintetem lejjebb vándorol és látom, ahogyan Emma álmában aprót ásít, majd még közelebb fészkelődik hozzám, már ha ez egyáltalán lehetséges.
Zihálásom nem hagy alább, sőt, mintha fokozódna, már csak attól is, ahogyan Emma átölel álmában.
Újra meg újra ez az álom játszódik le előttem. Marco ránk tör és közli, hogy szerinte én öltem meg Augustot, majd Emma egy telefonhívást kap, miszerint azonosítania kéne egy holttestet, én pedig a kórházban összesek, majd ott ér a Halál.
Annyira valóságos álom, hogy azt szavakkal nem lehet leírni. Emlékszem a Halálra, az érzésre, arra a keserű érzésre, ami abban a pillanatban bennem volt.
A szívem eszeveszett tempóban ver, ha itt kapnék infarktust, azon se lepődnék meg. Hatalmasakat lélegzek. Mire a szívem eléri a normál tempót, egy kéz a mellkasomat simogatja.
- Hé… Jól vagy? – kérdezi Emma aggódva, majd feljebb emeli a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni. – Úgy ver a szíved, ahogy szerintem az egész városé együtt nem képes.
- Persze, semmi baj, csak… Rossz álom volt, ennyi. – nyugtatom, sokkal inkább magamat, mint Emmát.
Egy ideig Emma aggódva méreget, majd lassan elmosolyodik és száját az enyémre tapasztja. Ettől még azt is elfelejtem, hogy a takaró ránk van csavarodva, így próbálom közelebb húzni magamhoz, persze csak azt érem el, hogy a takaró még jobban ránk szorul, mire Emma kuncogni kezd és lehámozza magáról a takarót.
- Te egy átkozott nindzsa vagy, ugye tudsz róla? – kérdezem nevetve, majd ahogy feláll az ágyról, azzal a mozdulattal vissza is rántom, és ismét megcsókolom. Néhány perccel később Emma megszakítja a csókot és kimászik az ágyból. Csak akkor veszem észre, hogy az én egyik régi elnyúlt ingem van rajta, amikor már az ajtót nyitja. – Jó az inged! – kacsintok rá pajkosan, majd az egyik szemöldökömet fel is húzom, hogy drámai hatást érjek el. Ő csak hátra fordul, visszakacsint rám, majd a csípőjét rázva levonul a konyhába. 
Apró kuncogás hagyja el a számat, majd utána iramodok, ám beakad a lábam a takaróba, így kis híján sikerül elvágódnom. Mikor a kilincsért nyúlnék, megpillantom a felakasztott kabátom zsebében lévő apró dobozkát. Mielőtt lemennék én is a földszintre kiveszem a fekete dobozkát, majd felnyitom a tetejét és elmosolyodok. 
A gyűrű, amelyet egy apró gyémánt ékesít, gyönyörűbb, mint mikor először megláttam az ékszerésznél. A nap sugarai rávilágítanak a parányi kőre, ami ettől ezernyi színt ölt, mint egy szivárvány.
- Killian, mit kérsz reggelire? – kiált a konyhából Emma, ami miatt kizökkenek a csodálkozásból, gyorsan lecsukom a doboz tetejét és inkább egy biztonságosabb helyre a ládámba teszem, majd rá is zárom, amilyen gyorsan csak tudom, ugyanis Emma léptei egyre közelebbről hallatszódnak.
- Mi van? Visszaaludtál? – kukucskál be a résnyire nyitott ajtón, majd meglepődött arcomat látva elneveti magát. – Mi az? Szellemet láttál? – nevetgél továbbra is, majd közelebb jön és két keze közé fogja az arcomat. Kapva kapok az alkalmon, felemelem, majd megpörgetem, mire egy apró sikítással reagál.
- Mi van veled ma reggel? Nem igazán vagy önmagad. – bontakozik ki az ölelésemből Emma, mire az arcomról gyorsan lefagy a mosoly.
- Én csak… Nem tudom elhinni, hogy én vagyok a legszerencsésebb kalóz a Földön. – bukik ki belőlem.
Emma szemöldöke felszalad a homloka tetejére, majd nevetésben tör ki. Pokolba, imádom a nevetését!
- Mióta vagy ilyen szentimentális, Kapitány? – fonja karjait a nyakam köré, majd apró puszikkal lepi el az arcomat, majd lejjebb haladva a nyakamat. Visszafojtok egy nyögést, majd mikor feleszmélek, erőszakosan megcsókolom.
- Mióta a kapcsolatunk ennyire elmélyült. Plusz tudom, hogy a szerelmünk igaz. – nyomok puszit az orrára, majd lassan hátrálni kezdek, miközben Emma derekát fogom. Már csak néhány apró lépés választ el attól, hogy elérjem az apró dobozt, melyet imént raktam a ládámba. Már éppen beleütközök a szekrény szélébe, amikor Emma mobilja megcsörren.
Gyors puszit nyom az arcomra, majd a telefonhoz siet. Én ezalatt az idő alatt, gyorsan előhalászom a ládából a gyűrűt.
- Killian!! – kiáltja a nevemet Emma, miközben leül az ágy szélére. Szemében könnyek csillognak.
A hátam mögött szorongatott gyűrű a dobozban, egyszerűen kiesik a kezemből, ahogy az első könnycsepp végig gördül Emma arcán. Odasietek hozzá, majd elé térdelek, homlokunkat egymáshoz érintem.
- Mi történt, Szerelmem? – kérdezem halkan, miközben jobbommal a karját simogatom. A hangom megtörten cseng, mikor halkan a nevét suttogom. – Emma, beszélj hozzám, kérlek!
- Találtak a… a városhatárnál egy… egy holttestet... – kezd el zokogni, majd az ölembe telepszik és átölel. Csak sír és sír. Rohadt életbe! Nem tudom, hogy mit tehetnék.
- Ki az? Emma, kit találtak meg? – kérdezem félve, mikor ráeszmélek, hogy mit is mondott az imént. Bár a szívem tudja a választ, mégis azt remélem, hogy tévedek.
- Azt mondták, hogy August notorja volt a határnál, vagyis valószínűleg… - ölel át szorosabban, mire belőlem egy pillanat alatt elszáll minden remény. Az nem lehet! Az nem történhet meg! Valóra válna az álmom? Nem! Rá kell jönnöm, hogy mi ez az egész, mielőtt Emma idegösszeroppanást kap!


Emma szemszöge


Ahogy reggel kinyitom a szemem, érzem, hogy fel van dagadva a tegnapi rengeteg sírástól. Két erős kar szorít magához már este óta. Killian egy pillanatra se hagy magamra, mikor egy pohár vízért indulok éjszaka akkor is velem tart. Azt mondja a történtek után, nem akar magamra hagyni. Mintha bármikor megtette volna. Amint végzek az ivással, Hook karja a derekam köré fonódik és visszaterel a szobánkba. Ahogy ott fekszek a karjaiban, egy jó ideig nem jön álom a szememre.
Azt kívánom a tegnapi nap bár ne történt volna meg. Azt hittem, hogy végre kettesben lehetek Killiannel egy kicsit, de minden a feje tetejére állt. Mindez August miatt.
Mikor csörgött a telefonom és közölték velem, hogy megtalálták August motorját mellette egy holttesttel egy árok szélén a városhatárnál, egy világ omlott össze bennem.
Amilyen gyorsan csak tudtam autóba ütem és már hajtottam is a határhoz, ahol már ott volt egy mentőautó rengeteg mentőssel, mellettük pedig a zokogó Marco, akit a szüleim vígasztalnak.
Ahogy a szemem elé tárult a ripityára tört motor látványa és a felismerhetetlen, megégett holttest, leblokkoltam. A lábam nem engedett mozdulni. Szerencsémre Killian ott volt és támogatott, ahogyan eddig is tette, de egy pillanat alatt eszembe jutott, amit August mondott nekem néhány napja. Azt mondta, hogy választanom kell kettejük között és a döntésemnek visszafordíthatatlan következményei lesznek.
Erre gondolt. De vajon miért tette? Egyáltalán öngyilkosság volt, vagy csupán baleset? 
Nem sokkal azután, hogy a test bekerült a mentőbe, mi is mentünk utánuk, csak előtte lezártuk az útnak azon részét, amelyen a baleset történt. A motort darabokban ugyan, de sikerült kiszednünk az árokból. Mint seriff, át kellett néznem a motor darabjait, hátha valami bizonyítékot, ami a történtekre utalhat.
Ahogy a motor részeit rakosgattam arrébb, a csomagtartó részből, vagyis szerintem az lehetett, mikor még egyben volt a járgány, egy kisebb láda esett ki. A ládát magamhoz vettem, mint bizonyítékot, majd útnak indultam apáékkal a kórház felé.
Amíg vártunk, hogy azonosítsák a testet, én a ládát vizsgálgattam. Egy apró lakattal volt lezárva, amit sikeresen le is szedtünk, hála egy kalóznak, akinek a kampója nélkül nem igazán jutottunk volna előbbre. Rengeteg minden volt abban a ládában, ám ami leginkább szemet ütött nekem az egy apró fiola volt, rajta egy címkével, amin a következő szöveg állt: „Ki ezt iszod ne feledd! Rémálmod minden éjjel viseled.”
Az apró cetli hátuljára pedig Annyit írtak, hogy Hooknak. Ekkor jöttem rá, hogy akit jó barátomnak hittem ennyi éven keresztül, végig csak ártani akart a szerelmemnek, hogy ha bármi történne vele, akkor hozzá szaladjak.
Akkor ezért viselkedett Killian olyan furcsán az utóbbi néhány napban. A rémálmok tették ilyenné.
Ahogy a tegnapi nap emlékei kezdenek elszállni az agyamból, a fejem is kezd kitisztulni, most, hogy minden világossá vált számomra. August ártani akar Killiannek. Azt hiszi, hogy ezekkel a rémálmokkal, amikkel kínozza, majd rátudja venni, hogy elhagyjon, így őt válasszam.
Elhessegetem a gondolatot és kikecmergek Killian karjai közül, majd az ablakhoz indulok, hogy egy kis friss levegőt szívjak. Az ablakból átláthatom Storybrooke fő utcáját. Ahogy a szememmel pásztázom a sötét utcát, amit csak néhány lámpa világít meg, egy alakot vélek felfedezni, amint a ház felé közeledik határozott léptekkel. Emberi vonásai ismerősek számomra, ahogy az is, ahogyan sétál. Biztos láttam már valahol ezt a alakot.
Nem! Az nem lehet! Hiszen nemrég láttuk a holttestét a kórházban. Lehet, hogy August mégsem halt meg?


xoxo,   
Violet

4 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, igyekszem a folytatással:)

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Sajnos nem igazán tudom megmondani, mivel nem sok időm volt írni, de azért igyekszem.

      Törlés

layout by Sasame Ka z Zatracone Dusze